(...) Mint már korábban jeleztük, a legkeményebb próbát a jazz-zenészek elé az éjfél után is nyitva tartó olyan klubok állították, ahová saját fellépésük után lazítani mentek. Kansas City, New York, Chicago és más nagyvárosok ilyen klubjai adtak otthont az igazi nagy macsó zenei erőpróbáknak, a végtelen jam sessionöknek, amelyeken a big band játék kötelező fegyelme alól felszabadult, a táncos lábú közönség kívánságait maga mögött hagyó zenészek végre megmutathatták, mire képesek hangszerükön. Olykor csak élvezték a játékot egymás- és az őket követő, beavatott közönség előtt, máskor viszont a párbajok vérre mentek, a kifejezés átvitt értelmében. Az ilyen alkalmakat nevezték el később cutting contestnek, amikor hatalmas tehetségek és ennek megfelelő méretű egók csaptak össze, hogy eldöntsék, ki kerekedik felül, miközben talán a legihletettebb improvizációk születtek kizárólag a pillanatnak, hiszen ezek a helyek semmilyen hangrögzítő berendezéssel nem rendelkeztek, amelyek a harmincas években még amúgy sem lettek volna alkalmasak az ilyen maratoni koncertek megörökítésére.
Hawkinsszal a következő történt Kansas Cityben. A koncert után hangszerével a kezében átment a Cherry Blossomba, a 12-ik és a Vine Street sarkára, kihívókat keresve, mint ahogy mindig is így cselekedett, bárhová ment. A város három legjobb tenorosa már fente rá a fogát: Herschel Evans, Ben Webster és Lester Young, utóbbi a leginkább esélyesként arra, hogy Hawkinst megfossza trónjától. Hajnali négykor, miután már mindegyik kidőlt mellőlük, új zongorista után kellett nézzenek. Mary Lou Williams, a csodálatos zenész és komponista, aki zongoristanőként fehér hollónak számított, így emlékszik vissza az eseményre:
„Hajnali négy óra lehetett. Arra ébredtem, hogy valaki zörgeti az ablakot… Ben Webster volt, azt mondta: – Kelj fel, Cicababa, jam sessiont tartunk és minden zongoristát elnyűttünk. Hawkins már az ingét is levetette, de még mindig fújja. – Amikor odaértünk, Hawkins atlétában volt, és egyenként szállt szembe helyi kihívóival. Úgy tűnik, Hawkins nem számította arra, ami várt rá: Lester stílusa egészen könnyed volt… talán öt refrént le kellett játsszon, hogy bemelegedjen, de akkor aztán úgy fújta... Ebbe a csapdába sétált bele Hawkins. A Henderson-zenekar a következő este St. Louisban játszott, és Hawkins tudta, hogy lassan indulnia kell, de mindig újra belekezdett, hogy legyőzze Bent, Herschelt és Lestert. Amikor végül feladta, azonnal kocsiba ült és elindult St. Louisba. Később azt hallottam, hogy a vadonatúj Cadillacjével annyira sietett, nehogy lekésse a koncertet, hogy leégette a motort.”
(...)