(Zipernovszky Kornél írása)
(…) Az újabb kutatások fényében a jazz történetének európai eseményei egyre fontosabbnak tűnnek. Az egyik legrangosabb tudományos kiadónál, az Oxfordnál jelenik meg egy amerikai szakember – maga is aktív és sikeres jazzmuzsikus-könyve Eternal Triangle (Örök háromszög) címmel: ábrázolásában az erőtér kölcsönhatásban álló pólusai az afroamerikai, az amerikai fehér és az európai jazzhagyomány.
Viszont erős érveket vonultat fel az a nézet is, hogy Európa jazztörténete valójában csak absztrakció, a valóságban az egyes országok jazztörténetének egymástól különálló története zajlott. A díjesővel elhalmozott, 1972-es születésű német harsonásnak és zenekarvezetőnek, Nils Wogramnak, a kortárs eu9rópai jazz egyik legjelentősebb alakjának feltettem a kérdést, hogy egyáltalán létezik-e szerinte, önálló fogalomként értelmezhető-e az európai jazz. Így válaszolt: „Nem gondolom, hogy általában beszélhetünk európai jazzről. Sokkal inkább létezik a különböző kulturkörök által meghatározott és a nemzeti hovatartozás jegyében működő jazz. Így például mondhatjuk, hogy Louis Sclavis olyen irányzatot képvisel, amelyet jellegzetesen meghatároz a francia zenei felfogás, amelyre nagy hatással volt a folklór, a virtuozitás, és inkább modális alapállású. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden francia jazzmuzsikus ezt az irányzatot képviselné, vagy így játszana, de az ismert muzsikusok rajta hagyják kezük nyomát a jazzszíntéren és ezáltal azonosítható az adott zenei hagyomány saját iránya.”
A világháború, a vasfüggöny, a gazdasági blokádok és más politikai tényezők ugyan néhányszor akadályozták a nemzetközi kapcsolatokat, ám közben – a perifériát leszámítva – a legtöbb ország ugyanakkor hódolt ugyanannak a divatnak, a ragtimetól a jazz-rockig is a hiphopig. Sem a Harmadik Birodalom náci urai, sem a sztálinista pátrfunkcionáriusok nem tudták teljes mértékben kiszorítani a jazzt a leigázott népek mindennapjaiból. Az Amerika Hangja vagy a BBC zenei rádióműsorai úgy hatoltak át a vasfüggönyön, mint kés a vajon. (...)