(...) A közízlés felmérése szempontjából, célszerűbb, ha az elkövetkező évek során nem csak a milliós nagyságrendet elérő lemezeket vizsgáljuk, mert kifejezett jazz lemez ebben a kategóriában innentől számítva már fehér holló számba megy. A műfaj ennek ellenére tartotta magát, mert a Billboard évi top 100-as listáján azért még bőven akadt jazz szám, ha ritkán is produkált listavezetőket, de egy földrésznyi, akkor 140 milliós lakosságú országban, ahol államról államra az ízlés is nagyon megoszló tudott lenni, az összesített évi, de akár a heti 100-as listára való bekerülés komoly ismertséget jelentett. Ennek alapján 1945-ben egyáltalán nem mutat rossz képet a műfaj. Nagy sikert aratott a Woody Herman zenekar latinos ritmusú „Bijou” című felvétele a harsonás Bill Harris impozáns szólójával, ami már eléggé kilógott a sorból, ami a swing formulát illeti. De jól szerepelt Woody Herman 1945-ös „Első Csordájának” több jazz felvétele is, mint pl. a „Caldonia”, amelyen szintén Herman énekel, bár ezt a számot Louis Jordan hozta be a köztudatba, csak akkor még ugyanaz a dal szimultán szerepelhetett számos különböző feldolgozásban a listákon. A „Laura” is először az azonos című romantikus hollywoodi filmben hangzott el és később jelent meg több változatban is, például Stan Kenton és Charlie Parker feldolgozásában. De 1945-ben volt listasiker, ugyancsak Woody Hermanékkal az igazán vad és korához képest modern „North West Passage és az Apple Honey” is. Harry James is tartotta népszerűségét, amit „11.60 PM”, valamint az „I’m beginning to see the light” című lemezsikere is tanúsít. Az említett két James szám több szempontból is tanulságos. Mindkét felvételen énekesnő is szerepel, a roppant szemrevaló Kitty Kallen személyében, ami akkor már majdnem elkerülhetetlen része volt a nagyzenekari prezentációnak. Az „I’m beginning to see the light” a közízlés faji tagozódását is jól tükrözi, hiszen a fehér Harry James zenekar verziója két héten át listavezető is volt, noha ugyanabban az évben maga a szerző, Duke Ellington is felvette az énekesnő Joya Sherillel és az altszaxofonos társszerzővel, Johnny Hodges-szel a zenekarban. Ez a felvétel „csak” a hatodik helyig tudott eljutni, míg Ella Fitzgerald változata az Inkspots együttessel, ugyancsak 1945-ben eljutott egy alkalommal az ötödik helyig. Az igazat megvallva, egyik változat sem rendelkezett átütő jazz tartalommal és még a legjazzesebb zenekarok is abban az időben nagyon sok kifejezett pop számot játszottak lemezre és élőben egyaránt, mert azokból tudták finanszírozni igényesebb zenei kiruccanásaikat, mint ahogy azt a Kenton zenekar esetében is láthattuk. (...)