19. fejezet: A jazz és az emberi hang

 

A jazzben érdekes kapcsolat alakult ki már a húszas években az emberi hang és a műfajban használatos hangszerek között. Bubber Miley emberi hangon síró, hörgő, nevető trombitája vagy „Tricky Sam” Nanton harsonája az Ellington zenekarban élt a jazzben rejlő szabadsággal, hogy tónusában is emberi érzelmeket fejezzen ki. Erre már utaltunk a 7. fejezetben az Ellington klasszis, a „Creole love call” kapcsán, amelyben Bubber Miley az énekhang, az énekesnő Adelaide Hall pedig a hangszeres megszólalás irányában mozdul el. Ez azonban Ellington koncepciója volt. Az első énekes, akinek előadásmódja – ha öntudatlanul is – kiegészítette, sőt inspirálta hangszeres zenésztársaiét, Bessie Smith volt, akiről már olvashattunk a blues-zal foglalkozó fejezetben, hiszen nevét a „blues császárnőjeként” őrzi az emlékezet.

Ugyanakkor nem csak a jazztörténészek, de a zenészek közül is sokan Bessie Smitht tartják számon, mint az első jazz énekesnőt a műfaj történetében. Az amerikai szakíró és jazztörténész, Gary Giddins ezt azzal indokolja, hogy Smith elődei és kortársai – legalább is lemezen, hiszen az az egyetlen hitelt érdemlő forrás a korszakból – jóformán szenvtelenül leénekelték a szöveget. Bessie Smith azonban páratlan érzelmi töltetet kölcsönzött az előadásmódjának és operaénekesnek is beillő hangját nem csak arra használta, hogy mikrofon vagy megafon nélkül is betöltse vele a termet, hanem szavakat, szövegrészeket is úgy tudjon hangsúlyozni, hogy azáltal teljesen a magáévá tegye a dalt. Ez a fajta hangsúlyozás, ha szöveg nélkül is, de a korabeli hangszeres jazz zenészeket is jellemezte. Így aztán kiváló partnere volt kiváltképp a fúvósoknak, akikkel képes volt folyamatos zenei dialógust folytatni. Ennek egyik nagyszerű példája, az 1928-ban felvett és az eredeti 78-as fordulatszámú lemez mindkét oldalát betöltő „Empty bed blues”, amelyen mindössze a zongorista Porter Grainger és az énekesnő kedvenc harsonása, Charlie Green szolgáltatja a kíséretet. Az utóbbi esetben a pozanos több mint, egyszerű kísérő, Green teljesen egyenrangú zenei partner, ami viszont annak köszönhető, hogy az énekesnő „hangszeresen” használja a hangját, időnkénti rekedtessége teljesen szándékos, csak az érzelmek hangsúlyozását, a feszültség fokozását szolgálja. (...)