(…) Már a hard-bop időszakában is, de az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején – különösen Ornette Colamen felvételein - sokkal erőteljesebben érezhető az elfordulás a komplex, az immár nemzetközileg is elfogadott, a bebop által megteremtett jazztől, ami 15 évvel korábban számított avantgárdnak. Új hangsúlyként jelent meg a jazzben a népzenei hatás, ismét jelentőséget kapott a közösségi érzés, közben szokatlan, disszonáns új akkordok kerültek be a zenébe. Ornette Coleman felelevenítette a negyvenes évek vidéki kocsmáinak tenorszaxofonosaitól hallott dudálásos hangzást (ezt anno Texas stílusnak nevezték), amelyet John Coltrane előzőleg már próbált beépíteni játékába.
A változás több vonalon futott. Miközben a hard-bop zenészek aratták a sikereket (az egyik legjobb hard-bop zongorista Horace Silver „The Preacher” című albuma 100 000 példányban fogyott el egy rövid idő alatt) néhány fiatal újdandász teljesen más utat kezdett járni. A konzervatórium egyik zongorista diákja, Cecil Taylor elutasított minden hagyományos eszközt és egy teljesen új, úgynevezett energikus zongora stílust dolgozott ki. Ezt a stílust a legegyszerűbben úgy lehet jellemezni, hogy a zongorista megrohamozza a zongorát és előre megtervezett harmóniák valamint ritmus nélkül rögtönöz. Ez a zene már egyáltalán nem az európai avantgárdra épít, hanem az afrikai tradíciókból táplálkozva egy új zenei koncepciót hoz létre, amelyet a hatvanas években elneveztek „fekete klasszikus muzsikának”. Taylor módszere a megújulást akaró New York-i fekete zenészek szűk körében követőkre talált ugyan, szélesebb körben azonban nem lett népszerű.