Kevés muzsikus volt és van a jazzben, aki annyi újítást, annyi új hangot hozott a jazz világába, mint Miles Davis, aki erős és rendkívül ambiciózus zenészt volt. Ő, miközben a technikai tudás teljes birtokában volt, mégsem lett virtuóz akkor, amikor éppen az volt a divatos zenélési stílus. Talán éppen az lehetett sikerének titka, hogy zenéje egyszerű, finomvonalú, szordínós és meghitt. Ő maga azt nyilatkozta, hogy hangzását sok próbálkozás után St. Louis-i tanára, Elwood Buchanan segítségével alakította ki, aki azt tanácsolta neki, hogy ne használjon vibrátót, mert elég az a remegés, amit az élet egyébként is okoz. Felismerte és átvette Louis Armstrong „nagy találmányát”, nevezetesen, hogy a szóló első pillanataiban egy drámai fordulattal fel kell kelteni a figyelmet, meg kell hökkenteni a hallgatót. Davis játéka egész karrierje során mindvégig tiszta, logikusan felépített, strukturált volt, olyan, mint példaképeié: Coleman Hawkins-szé, Monk-é, Don Byas-é, Lucky Thompsoné, vagy Parkeré.
Ahogyan nagy pályatársai, Ellington és Mingus, Davis is nagyon jól tudta kezelni zenekarainak tagjait. Például a negyvenes években, amikor tagja volt Charlie Parker zenekarának, azt nyilatkozta: „…egyszerűen teret adtam Birdnek, hogy játsszon”. Később, a saját zenekaraiban is mindig adott lehetőséget zenésztársainak arra, hogy „kitöltsék a teret”, azaz, mindig hagyta, hogy muzsikusai a lehető legtöbbet kihozzák magukból. Kifejezetten kedvelte az olyan vagány tenorosokat, mint például Sonny Rollins, Coltrane, Hank Mobley, George Coleman, valamint az olyan „könnyű ujjú” zongoristákat, mint Red Garland, Bill Evans, vagy Herbie Hancock, és nem kevésbé kedvelte a robosztus dobosokat. (…)