(…) Charlie Parker még élt, sőt még ereje teljében volt, amikor a bebop harmóniai újításait másként, ha tetszik, „emészthetőbben” kezdték kamatoztatni fekete és fehér zenészek egyaránt. Ami a fehéreket illeti, az előző fejezetben tárgyalt cool irányzat volt egyfajta kitörés a bebop-ból. Mint olvashattuk, Miles Davis, sőt John Lewis is kulcs szerepet játszott ebben, de a cool iskolát, a Modern Jazz Quartet hangsúlyos jelenléte ellenére is, a fehérek uralták. Érdemes azonban elidőzni Miles Davis személyénél. Miles, aki Charlie Parker együttesében már 19 éves korában a bebop mozgalom központjában találta magát, istenigazából nem volt bebop zenész, de gazdaságos játéka tökéletesen ellenpontozta Parkerét. 1949-50-ben, amikor a The Birth of the Cool felvételei készültek, úgy tűnt, Miles Davis lesz ennek a visszafogott, átgondoltabb irányzatnak a zászlóvivője. Hogy ez nem egészen így történt, annak az oka részben az, hogy Davis 1949-ben lett heroin függő és négy évbe telt, míg megszabadult a kábítószer rabságából. Ennek a négy évnek a kezdetén voltak hónapok, amikor zenészként teljesen használhatatlan volt, nők tartották ki és szétesett az élete. Érdekes azonban az anyag, amelyet, amelyet a fekete jazzre 1939 óta specializáló, de két Hitler elől menekült német zsidó, Alfred Lion és Frank Woolf által alapított Blue Note lemezcég vett fel a trombitással ezekben a szűkös esztendeiben. Az egyik 1953-ban készült felvételen, az általában Dizzy Gillespievel társított „Ray’s idea”-n Davist a sajnálatosan keveset említett tenorszaxofonos, Jimmy Heath, a sztár pozanos, de itt nem szólózó J.J. Johnson, a feledésbe merült zongorista Gil Coggins, a Modern Jazz Quartet későbbi bőgőse, Percy Heath és a dobos Art Blakey társaságában találjuk. Noha maga a téma a bebop kincsesházából való, de a szólók egyszerűbbek, kevésbé virtuózak, mondhatni követhetőbbek azok számára, akik még nem szoktak hozzá a modern jazz hangzásához. Davis trombitája kissé rekedtes, talán érezni is rajta a rendszeres gyakorlás hiányát, de a Gillespie-től megszokott akrobatikus fordulatok helyett inkább minden egyes hangot tartalommal, nyomatékkal próbál megtölteni, ha nem is mindig sikeresen. Ugyanakkor ebből hiányzik a cool stílusra jellemező elvonatkoztatottság. Alapjában véve ezen a felvételen már a később „hard bop” néven elhíresült stílus kezd körvonalazódni. Ez valószínűleg még nem lehetett tudatos stílusformáló próbálkozás Davis részéről, legfeljebb arról lehetett szó, hogy ösztönösen a saját adottságaihoz próbálta idomítani a bebopot és ehhez olyan zenészeket keresett és talált, akik – szemben Parkerrel – ehhez partnerek is voltak. (…)