11. fejezet: A cool, a klasszicizmus és a west coast

 

(…) A jazz és a komolyzene – talán éppen Kenton hatására is – egyre közeledett egymáshoz, ami abban is megmutatkozott, hogy több fiatal jazzmuzsikus tanult a kor neves zeneszerzőinél. Például a háborút is megjárt fiatal „veterán” zongorista Dave Brubeck olyan nagyágyúktól tanult, mint Arnold Schönberg és Darius Milhaud, vagy a trombitás komponista Johnny Carisi, aki együtt dolgozott Stefan Wolpe-val. Miközben a kritikusok kikezdték Kentont, a zenekarának kiváló hangszerelője, Bill Russo olyan zenésznél tanult, aki hamarosan a kor meghatározó muzsikusa lett. Ő volt Lennie Tristano.  (…)
(…) Új zenei irányzatok jelentek meg, amelyek meghódították a zeneszerető közönséget, ilyenek voltak például a bluegrass, a samba és főként a bebop. A második világháború vége és a 60-as évek eleje közötti időszakban új jazzstílusok születtek, amelyek egyszerre fejeztek ki optimizmust és aggodalmat a világban bekövetkezett változások hatására. Ugyanakkor, mind a muzsikusoknak, mind a kritikusoknak szembe kellett nézniük a jazz egyre csökkenő népszerűségével, melyet első sorban a rock and roll megjelenése okozott.
Ez utóbbi különösen a fiatalok körében hódított és csábította el őket a jazztől. Mondhatni a jazz „piaca” egyre jobban szűkült, de érdekes módon ez a folyamat a jazz-zenészeket arra inspirálta, hogy új energiákat mozgósítsanak, új kísérletekbe fogjanak a nagyobb közönség megnyerése érdekében. Ebben a küzdelemben nagy szerepet vállaltak a fekete muzsikusok, akik eközben az egyenlő jogok kivívásáért is harcoltak.

A swing stílus megfakult, és bár két új forma, a bebop és a progresszív jazz vette át a helyét, de ezek népszerűsége nem érte el a swing fénykorában aratott sikereit. Tény ugyanakkor, hogy sem Charlie Parkernek, sem Lennie Tristanonak, sem Stan Kentonnak nem kifejezetten a kereskedelmi sikerek elérése volt a fő célja. Muzsikájuk komplex, gyakran disszonáns, az előző stílusokhoz képest komplikált volt. Bár a két említett jazzstílus alakítóinak és követőinek elismertsége és tekintélye általában magas volt, a kritikusok is díjazták a munkásságukat, népszerűségben meg sem közelítették az időközben rohamosan fejlődő rock and roll sztárokét. A jazz egyre inkább az egyetemisták, a fiatal diplomások, az elővárosokban lakó, a harmincas évek végének swing rajongóiból lett gazdagok zenéjévé vált, de még mindig milliós táborral rendelkezett.    (…)