“Rendkívül szörnyűnek kell lennie annak a művésznek, akit nem értékei, hanem műveinek hibái tesznek emlékezetessé. Az amerikai zenében kevés nagytekintélyű figura hibázott akkorát, mint Stan Kenton...Munkásságának zömét beárnyékolja a feltűnési viszketegség, a trükközés és a dagályosság.”
David Hajdu – a New Republic folyóirat zene kritikusa
„Mind közül Stan lemeze tetszett a legjobban, ahol az altszaxofonos volt a fő attrakció. A jazz mezőnyből Kenton áll a legközelebb a klasszikus zenéhez, ha egyáltalán ilyen megkülönböztetést akarunk tenni. Ami engem illet, számomra ilyen kategorizálás nem létezik. Nem lehet a zenét úgy csoportosítani, hogy: „jazz”, meg „swing”, meg „dixieland” stb. Ezek mind pusztán zenei formák, amelyek az emberek eltérő elképzeléseit és előadásmódjait jellemzik. Személy szerint én ezt mind zenének hívom és a zene az, amit szeretek.”
Charlie Parker a Downbeat magazinban miután egy blindfold test során Kenton "Elegy For Alto" című darabjával együtt 12 felvételt hallgatott végig, köztük egy Sztravinszkij szerzeményt, valamint számokat, egyebek közt Benny Goodmantől, Count Basietől, Sonny Stitttől, Jay McShanntől, Johnny Hodgestől és Charlie Barnettől.
A negyvenes évek derekától felgyorsuló jazz forradalom nem korlátozódott a bebopra. 1951-ben áramütésként érte a közönséget és a kritikusokat egyaránt a zenekarvezető, Stan Kenton legújabb kísérlete, amikor klasszikus és jazz-zenészekből álló, 39 tagú zenekarral felvette, majd a koncert dobogóra vitte az általa felkarolt fiatal kortárs-zeneszerző Bob Graettinger „City of Glass” című disszonáns, kakofón és bármilyen kivehető dallamot, vagy akár rögtönzött szólót nélkülöző művét. Ezzel sikerült teljesen megosztania a jazz világát. (...)